Vitézi Rend

A szabadságharcosok sokan az életüket is feláldozták, azért, amiben hittek. Azért, hogy mi, ma szabadon ünnepelhessünk egy szabad Magyar Hazában. Nálunk még béke van, habár borzadva látjuk a közelünkben zajló háborús cselekményeket. Harcolnunk kell manapság s ha igen, akkor kivel?

Legjobban a bennünk élő közönnyel. Hogy mindig azt várjuk, majd a másik kimegy ünnepelni, koszorúz helyettünk is, megemlékezik, megmondja, ki meri mondani az igazat, tesz valamit azért, hogy a következő nemzedéknek is legyen oka ünnepelni, rólunk megemlékezni. Mert manapság más célokért kell küzdeni és harcolni. Azért, hogy megmaradjunk magyarnak, hogy továbbéljen a Nemzet, hogy megmaradjon és összetartson a család, hogy legyenek gyerekeink, akik tovább álmodják az álmainkat, és egyre többet megvalósítanak belőlük. Gyerekek akik átveszik és továbbviszik hagyományainkat, megőrzik kultúránkat, megvédik és megmunkálják földjeinket, hagyományos módszerekkel, hogy jobb állapotban tudják továbbadni fiaiknak, lányaiknak, mint ahogyan ők kapták, örökölték őket….

Megvédik a hagyományos bió gazdálkodást, megvédik és szeretettel fogyasszák mindazt, ami hazai, megvédik és segítik a magyar termelőket, a magyar gazdákat. Akik majd vigyáznak arra, hogy fiataljaink ne külföldön keressék a boldogulásukat, mert itthon is fejlődik a hazai ipar, nem csak összeszerelő nemzet legyünk, hanem megbecsülve tudósainkat, feltalálóinkat, mi magunk alkossunk tervezzünk újat, terméket mely megállja a helyét a világpiacon is nemcsak belföldön. Legyenek olyan tanítóink, tanáraink, akikre felnézünk, és tiszteljük őket, orvosaink, akik lelkiismeretesek, jól végzik a dolgukat, és szüntessük meg a várólistákat, mely még tovább növeli az elkeseredésünket és hozzájárul a fiatalok elvándorlásához, mert ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy itthon nem érzik biztonságban magukat. Becsüljük meg a társadalmunk alapját, a mindennapi hétköznapi termelő embereket. Ne kényszerítsük őket arra, hogy látástól vakulásig, és sorozatos alvatlan éjszakákon át végigdolgozzák az életüket, miközben azon gondolkodnak, hogy talán nekik már nem lesz nyugdíjuk, mert nem lesz aki azt kitermelje.

Hogy lehet gyereket nevelni, tudást, hagyományokat átadni, ha sokszor a szülők még egymással sem tudnak találkozni sajnos, van hogy hétvégén sem, nemhogy legyen idejük közösen gyereket nevelni, normális életet élni.

Sok a teendő, van miért küzdeni és van amit el tudnánk érni. Mert elődeink, kik meghaltak a mi szabadságunkért, akik elültették a fát, nem biztos, hogy erre számítottak, nem biztos hogy ezt szerették volna nékünk örökül hagyni.

Míg azzal vagyunk elfoglalva, hogy egymást okoljuk, szapuljuk és ostorozzuk, nincs időnk legalább egy pár dolgot megvalósítani a jelen emberének fent említett álmaiból, vágyaiból.