Vitézi Rend
Tisztelt emlékező honfitársaim!
Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe. Akkor alakult meg a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, melynek feladata a települések emlékmű-állítási programjának megszervezése és kivitelezése volt. Az egyik legismertebb alkotás: az összes elesett első világháborús katonára emlékeztető Hősök emlékköve, melyet 1929-ben avattak fel Budapesten a Hősök terén a Millenniumi emlékmű előtt. A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvény rögzítette, mely kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. A törvény rendelkezése ellenére az ünnepet 1945-től a kommunista időszakban nem tartották meg.
A rendszerváltást követően újra lehet kegyelettel emlékezni az elesett magyar katonákra. A Magyarországon 2001-ben elfogadott LXIII. törvény a korábbi ünnep körét hivatalosan is kibővítette mindenkire, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”.
A Hősök Napján elsősorban a két világháborúban elesettekre gondolunk. E háborúk katonái nemcsak a nemzetért meghalt hősök voltak, hanem a nagyhatalmak gonoszsága kapcsán elpusztított áldozatok is. Nekünk magyaroknak sem érdekünk, sem közünk nem volt az osztrák császári trónörökös meggyilkolásához, mely miatt kirobbant az első világháború, s melybe minket, a magyar nemzetet belekényszerítettek. Néhány évvel később, amikor ez a háború vesztesen zárult, akkor népünket azzal büntették meg, hogy feldarabolták a magyar hont úgy, hogy a megmaradt jelenlegi Magyarországot nemzetünk magyarul beszélő tagjai vették és veszik ma is körül. Igazságtalan, embertelen, kegyetlen, barbár cselekedet volt ez a győztesek részéről. Ilyen méretű amputálást az emberi test sem bírna ki. E győztesi diktátum évszázados hatásaiban nemcsak a harctéren meghalt katonáink az áldozatok, de azoknak a szülei, hitvesei, gyermekei, leszármazottjai is, akik gyógyíthatatlan sebeket hordoztak, s hordoznak mind a mai napig.
Ugyanez volt a helyzetünk a második világháborúban is, ahol egy megalomániás vezér a törvényes magyar kormány és a Kormányzó úr ellenállását politikai zsarolással, majd megszállással megtörve belekényszerítette honvédségünk egy részét idegen érdekekért folyó háborúba. A tragédia bekövetkezett: 200 000 katonánk a Don-kanyarban golyófogóként hullott el, az életben maradottak nagy része pedig hadifogoly lett. Ezt követően a bolsevik-szovjet befolyás egy fél évszázadra megfosztott minket tényleges nemzeti függetlenségünktől.
Nem honvédő háború volt nekünk, magyaroknak sem az első, sem a második világháború. A nemzet fiai hősi magatartásuk közepette is áldozatok voltak, akikre fájó szívvel, megbecsüléssel és tisztelettel kell, hogy emlékezzünk.
A 122 évvel ezelőtti trianoni döntésnek mi, magyarok a mai napig érezzük hátrányos következményeit: A Felvidéken még mindig hatályban vannak a Benes-dekrétumok. Ukrajnában a kisebbségekre, így a magyarokra is hátrányos nyelvtörvényt fogadtak el az elmúlt években, s a jelenleg is folyó orosz-ukrán háborúba magyar fiatalokat visznek az értelmetlen halálba. Romániában folyamatosan keresik a lehetőséget, hogy a magyarokba belerúghassanak. Két évvel ezelőtt az Úz-völgyi magyar hősi temetőt gyalázták meg román soviniszták, s felelősségre vonásuk helyett a jogosan tiltakozó helyi magyarokkal szemben foganatosítanak kényszerintézkedéseket. A jugoszláv utódállamokban is, ha érdekük úgy kívánja, bármikor képesek kijátszani a „magyar kártyát”. A magukat a demokrácia és tolerancia bajnokának feltüntető Ausztriában pedig Trianon óta szinte teljesen eltüntették a korábban e területen élő őshonos magyarságot.
Itt a Kárpát-medencében nincs olyan magyar család, akinek ne okozott volna veszteséget e két háború. Emlékezzünk ezért hőseinkre: a gyermekre, a testvérre, a férjre, az apára!
Emlékezetüket idézze fel kegyelettel e vers:
Albert Ferenc: Sírok, hantok
Hősök, sírok, horpadt hantok;
Málló betonkeresztek,
Korhadt, porló fejfák,
Föld, melyet szentelt véretek.
Rajta szegett fejjel botladozok,
Mint szimpla, földi halandó…
Vajon mit adhatnék néktek?
Főhajtás, tisztelet, lobogó fáklya?
Mert szótáramban nincs rá szó,
Hogy rekviemet, dicshimnuszt
Regéljek, hisz hazáért adtátok
Hősként, apai, s fiúi véretek.
A JÓISTEN ÁLDÁSÁVAL,
BÉKE VÉLETEK!
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!
Ipolybalog, 2022. május 8. v. Dr. Kökény István
Az oldal sütiket használ. Ha nem tudja, mi ez, kérdezze azt az EU bürokratát, aki ezt a figyelmeztetést előírta. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.