2024. január 12-én vitéz Pintér István történész megemlékezést tartott a Hősök terén. A megemlékezés a Himnusszal kezdődött. Beszélt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg frontra kerüléséről, első harcairól, az áttörésről, a veszteségekről és értékelte a hadsereg harcait. Megcáfolta azt az évtizedek óta hangoztatott vádat, miszerint ezt a hadsereget úgymond elegendő fegyverzet nélkül küldték ki a frontra. Elmondta, hogy magyar viszonylatban ez a hadsereg minden fegyvert megkapott, még az itthon maradt hadseregek rovására is. Természetesen ezt a felszerelést nem lehet összehasonlítani sem az oroszok, sem a németek fegyvereivel, technikáival, hiszen azok nagyhatalmak voltak.
Ezt a hadsereget nem meghalni küldték ki a frontra, mert 1942 tavaszán azt még nem lehetett tudni, hogy mi lesz az eredménye a németek nagy nyári támadásának. 1942 nyarán érték el a magyar csapatok a Dont. 1942. augusztus 20-án a frontra önként jelentkező vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes, tartalékos főhadnagy úr repülőgépével lezuhant és hősi halált halt. Az előadó a hadsereg védelmével kapcsolatban elmondta azt is, hogy természetesen több páncélosra, páncéltörő lövegekre, nehéztüzérségre, stb. lett volna szükség. Gyakorlatilag a hadsereg felső vezetése tudta, hogy az oroszok előbb-utóbb támadni fognak. Erre 1943. január 12-én Uriv, és január 14-én Scsucsje térségében került sor. Rendkívül súlyos harcok folytak a -30, -35, -42 fokos dermesztő hidegben. A katonák, ameddig elegendő lőszer, utánpótlás állt rendelkezésre és megfelelőképpen vezették őket, szívósan harcoltak. Számtalan példát hozott fel az előadó arra, – pl. Alekszejevka, Ilovszkoje, Osztrogozsszk, stb. – ahol a magyar hősi helytállás megvalósult. Megemlítette azt is, hogy a 9. hadosztály alakulatai még január 27-én is a Donnál voltak!!! Vitéz Jány Gusztáv vezérezredessel kapcsolatban megemlítette, hogy ő nemcsak a németek parancsát hajtotta végre, hanem a magyar vezérkari főnök parancsát is. Egyébként január 24-én adott ki egy olyan parancsot, amit természetesen nem lett volna szabad kiadnia, de arról már kevesebben beszélnek, hogy amikor át tudta látni a helyzetet, akkor több parancsában is elismerte hadserege helytállását. A mi csapataink vesztesége kb. 125-128 ezer fő volt, ebben benne vannak a hősi halottak, sebesültek, foglyok, eltűntek is. Az orosz csapatok vesztesége 100-155 ezer fő volt. Ennek a kérdéskörnek az egyik legnagyobb kutatója, Dr. Szabó Péter történész 5-600 oldalas könyvet írt csak ezekről a harcokról. Ő kb. 100 ezer főre teszi a szovjet csapatok veszteségét. Stark Tamás történész a Duna Televízió egy korábbi adásában 155 ezer főt említett. Van egy szakíró, aki az oroszok veszteségéről írva azt állítja, hogy ez a 10 ezer főt nem érheti el. Egy másik helyen kb. 24 ezer főt ír. Saját maga is elismeri, hogy ezt a veszteséget szovjet hadműveleti iratok és emlékezések alapján állítja. Nem az a baj, hogy orosz iratokat is említ, hanem az, hogy csak ezeket említi meg Dr. Szabó Péter magyar, német, orosz stb. forrásaival szemben. Mindenki maga döntse el, hogy melyik lehet az igaz. Ezekből a veszteségi adatokból egyértelműen következik, hogy ez a magyar hadsereg harcolt és helytállt, mert különben az oroszoknak hogy lett volna ennyi vesztesége? Az oroszok ezt a hadsereget is gyűrűbe akarták zárni és megsemmisíteni, ez azonban mégsem sikerült. Ez a hadsereg emberfeletti helytállását bizonyította! Emlékezzünk meg a munkaszolgálatos katonákról is. Ők utakat javítottak, lövészárkokat ástak, stb. A munkaszolgálatosok helyzete az adott parancsnokoktól is függött, nem jó az, ha csak fekete-fehér képet akarunk festeni. Olyan is előfordult, hogy munkaszolgálatos katonák zsákmányolt orosz fegyverekkel harcoltak az oroszok ellen. Nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter olyan parancsot adott ki, ami a munkaszolgálatos katonák érdekeit szolgálta. Végül szeretném megemlíteni dálnoki Veress Lajos vezérezredes szavait: „Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesültjeink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket.” Természetesen vásárhelyi és Csongrád vármegyei katonák is részt vettek a harcokban. A rendezvény végén a Csongrád-Csanád vármegyei vitézek koszorút helyeztek el az emlékműnél. A megemlékezés a Szózattal zárult.
Az előadó a megemlékezését a Közép-Európai Közleményekben megjelent írása alapján mondta el. Ezt a kiadványt a magyar egyetemek mellett Prágában, Újvidéken és Kolozsváron is olvassák.
Szöveg: vitéz Pintér István történész, törzskapitány, nemzetőr. ezredes
fotók: ifj. Pintér István
