Vitézi Rend

Jó pár év telt el, hogy Trianonról is merjünk nyíltan beszélni. A bekötözetlen sebek nem gyógyulnak, az elhallgatott gondolatok veszélyesebbek lehetnek a kimondottaknál. Legyünk őszinték: Trianon tragédia volt.
Ha csak statisztikailag a számokból indulunk ki akkor is, de ha az emberi oldalt, a szétszakított családokat nézzük, akkor még inkább.
Magyarország a vesztes központi hatalmak oldalán vett részt az első világháborúban. Alapvetően ez pecsételte meg sorsunkat. A nagyhatalmak döntése – ami meghatározó kiindulópontnak bizonyult – az volt, hogy a továbbiakban nincs szükség az Oroszország és Németország közötti egyensúlyozó szerepet betöltő Osztrák–Magyar Monarchia megtartására. Az 1919. január 18-án Versailles-ban megnyíló párizsi békekonferenciára a vesztes országokat nem hívták meg. A győztesek két hónap alatt nagyjából kialakították a későbbi békeszerződésből megismert határokat.
A békekonferencia elnöke, Clemenceau júniusban két jegyzéket küldött a Magyar Tanácsköztársaság vezetőinek, melyben már a későbbi, végleges északi és keleti határok szerepeltek.
1920. január 7-én magyar békedelegáció látogathatott Párizsba Apponyi Albert gróf vezetésével, Bethlen István és Teleki Pál grófokkal a soraiban.
Hiába mondott figyelemre méltó beszédet Apponyi Albert angolul és franciául is, az 1919 tavaszán megállapított határokon már nem lehetett változtatni. A nemzetközi elismerés és a jövendő gazdasági talpra állás érdekében nem maradt más lehetőség, mint a békediktátum aláírása.
1920. június 4-én budapesti idő szerint 16:32-kor a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában aláírták az első világháborút Magyarország számára lezáró békét. Az okmány szentesítette az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, valamint az ezeréves fennállását alig negyedszázaddal korábban ünneplő történelmi Magyarország felbomlását.
A békeszerződés aláírásáról mint nemzeti gyásznapról, így írt a korabeli tudósító: „Az ország templomaiban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tették véreink közül sok millió hű és becsületes embert. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész ország a gyásznap hatása alatt állott.” Idegenekké lett a Szent Korona földjének kétharmada, a magyar lakosság egyharmada, akikre a szenvedés várt és a megaláztatás. Elveszett a szántóföldek 60%-a, az erdőnk 88%-a. Elveszett a szarvasmarha, ló, juh és sertésállomány kétharmada, a vasérc 83%-a, az arany, ezüst és sókészletek teljes egésze. Elveszett a gyárak és ipartelepek 77%-a, a vasutak és közutak 60%-a. És elveszett egy világrend, egy jól működő rendszer, egy szent intézmény, elveszett egy birodalom!
A trianoni döntést nagyhatalmak hozták egy alapvetően hibás politikai stratégia mentén – amely aligha vonható kétségbe – egészében igazságtalanul.
Trianon elsősorban azért következhetett be, mert az Osztrák–Magyar Monarchia elvesztette a háborút, és a győztesek a vesztesekkel soha – különösen a XX. században – nem bántak könyörületesen.
A trianoni határok – igaz, még csak a szakértői bizottságokban, de – már március közepére, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtt készen álltak.
A trianoni tragédiára emlékezve június 4-ét a magyar Országgyűlés 2010-ben a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. A nemzeti összetartozás emléknapja nem gyásznap, még ha szomorú időponthoz is kapcsolódik!
Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Amíg a magyarság egészében megvan az összetartozás tudata, az egymásért érzett felelősség, a nemzet érdekeiért vállalt szolgálat, addig ez a nemzet erősödik.
A történelem során minden nagy ellenfelet, amely legyőzött minket, túléltünk. Ha egy nemzet nem akarja sárba tiporni vagy örökre elfelejteni saját történelmét, akkor kellő méltósággal visszaemlékszik. És ha szükséges, együtt gyászol, vagy példát merít és tanul múltjából.
Mindenki ismeri hazánk talpra állását a Horthy időszakban, melynek titka, hogy olthatatlan szerelemmel szeressük azt a közösséget, ahova születtünk.
1920-ban gróf Teleki Pál megalapította a most 100 éves Vitézi rendet, melynek első főkapitánya vitéz Nagybányai Horthy Miklós volt.
Engedjék meg, hogy idézzek Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzónak, a rend főkapitányának 1921. augusztus 20-án tartott vitézavatáson mondott beszédéből:
A Vitézi Rendet a véráztatta televény magyar földbe ültetem; adja Isten, hogy mihamarabb gyökeret verjen benne. Legyen belőle hatalmas tölgyerdő, amely dacolhasson a második ezredév viharaival; legyen a Vitézi Rend turáni fajunk és hazánk büszkesége, de ha kell, élesen vágó kardja is.
Célunk az, hogy felhívjuk minél több ember figyelmét, érdeklődését valós ősi múltunkra, gyökereinkre, hogy gyermekeink emelt fővel büszkék legyenek arra, hogy magyarnak születtek.
Mert csak az a fa növeszt hatalmas lombkoronát, amelyik mélyre nyújtja le a gyökereit.
Minden kis új hajtásnak tudnia kell, hogy az idők mélyére nyúló hatalmas gyökér táplálja, és csakis abból nyerhet erőt.
A Nemzeti Összetartozás Napja jó alkalom nemzetünk szorosabb összefogására. Múltunkra emlékezve éljünk a jelenben és tekintsünk a jövőbe. A XXI. század új kihívásokat állít elénk, az új kérdésekre, új válaszok kellenek, és tudnunk kell, hogy a bajban számíthatunk mi magyarok egymásra.
Szűkebb környezetünkben is egy összetartó közösség vagyunk, beleértve a nemzeti kisebbségeket is.
Így azt javaslom mindannyiunknak, hogy ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt.
Régóta keressük a formáját, hogyan tudnánk erre a napra úgy emlékezni, úgy magyarok maradni, és hogyan tudnánk úgy kezünkbe venni a saját sorsunkat, hogy közben mások ne tekintsék ezt ellenségességnek.
Hazánk történelmének e fájó fordulópontján – az emlékezés mellett a jövőt tartva szem előtt – arra hívom Önöket, hogy működjünk együtt hazánk, Magyarország megújításában!
A legkevesebb, amit megtehetünk a Trianoni seb orvoslására, amint a magyar hitvallás is mondja, hogy higgyünk egy Istenben, higgyünk egy Hazában, higgyünk egy isteni örök igazságban, higgyünk Magyarország feltámadásában!
Ehhez kívánok Önöknek egészséget, békességet és kitartást!

vitéz Tóth László törzskapitány