Vitézi Rend

Emlékezve előre tekinteni

Száz éve gyászba borult az ország és az emlékezőket e napon azóta is mély fájdalom, szomorúság, a veszteség örök érzete keríti hatalmába. Száz éve gyászolunk, immár száz éve próbáljuk feldolgozni ezt a súlyos traumát. Keressük az okokat, kutatjuk az ide vezető utakat. De közben láthatjuk, hogy minden kihívás, minden ellenszél és minden megpróbáltatás dacára a Kárpát-medencei magyarság még mindig áll a vártán és napjainkban megerősödve, új barátok után kutatva keresi helyét a világban.

Amennyiben az évfordulón visszatekintünk, rengeteg okot tudunk megnevezni, melyek az 1920. június 4-én Dr. Benárd Ágost valamint Drasche-Lázár Alfréd által a magyar állam nevében kézjegyükkel ellátott diktátumhoz vezettek. Közvetlenül természetesen maga az első világháború, hiszen mint új rendezés, valójában az aláírt dokumentum azt zárja le. Ezt pedig a Berlintől Isztambulig terjedő térség nagyhatalmi érdekek mentén történő átalakítása, a Habsburg-államalakulat helyén egy új hatalmi rendszer kiépítése jellemezte. Mindebben az ezeréves magyar állam a geopolitikai érdekek játékszerévé vált, a fennálló kétközpontú Habsburg Monarchia szétdarabolásával a háborúért fő felelősséget viselő német államot kívánták tovább gyengíteni, talpra állását elodázni és lehetséges szövetségeseitől is megfosztani.

Emellett jelentkezett új elvként a modernkori nacionalizmus, mely a „többségi nemzettel” szembeállított „kisebbségi nemzetiség” fogalmával osztotta meg a korábban multietnikumú birodalmak egységét. A felvilágosodás örökségeként hirdetett új nacionalizmus valójában egynemzetű államokká kívánta átalakítani a korábbi vegyes népességű birodalmakat. Mindezt egy olyan térségben, amely évszázados távlatokban éppen a sok nemzetiség együttélésére alapozott és ahol éles határvonalakat nem lehetett megvonni. A magyarság körében egészen a 19. századi liberalizmus térnyeréséig meghatározó, Szent István intelmeiig visszavezethető nemzetfelfogás, a Szent Korona-tan, nem egybemosott, hanem éppen ellenkezőleg megőrzött minden sajátosságot, továbbá nem rekesztett ki senkit, hanem éppen befogadott minden erre törekvőt. Mindez a század végére egyértelműen összeütközésbe került a magyarságban is erőre kapó függetlenségi narratíva nacionalizmusával és az egyes együttélő nemzetek saját nacionalista igényeivel, a határokon túl kialakult irredenta államok nemzettörekvéseivel. A világháború menete ezeket a nacionalista igényeket katalizálta és mindez találkozott a térség nagyhatalmi politikáját a Habsburg Birodalom és az azzal szimbiózisban élő Magyar Királyság felosztásával megváltoztatni kívánó hatalmi elit politikai érdekeivel.

1918 őszétől a magyar nemzeti érdekek érvényesítését azonban nem csak a külső hatalmi tényezők, a geopolitika és a nacionalizmus tették szinte lehetetlenné. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy nem volt egységes nemzeti kormányzás az országban. 1918. október végétől a Károlyi Mihály vezette radikálisan szociálliberális csoport ragadta magához a kormányhatalmat, mely a háborúban elfáradt és megtört bakákat nem a honvédelem további nehéz terhével bízta meg, hanem a pacifizmus jegyében szélnek eresztette, majd a rendteremtés súlya alatt összeroppanva átadta a hatalmat a kommunista tanácsrendszer híveinek, akik végső harcot hirdettek trón és oltár ellen. Mindez azt is jelentette, hogy nemzetközi téren nem volt tárgyalóképes kormányzata az országnak, nem volt aki szót emeljen az önrendelkezés érdekében, hiszen közel másfél évig polgárháborús, véres megtorlásoktól hemzsegő hétköznapok köszöntöttek az országra.

Épp ezért, mire elérkezik egy viszonylagos nyugvópont és a stabilizálódó polgári kormányzat 1920-ban rendezni látszik a magyar belpolitikai helyzetet, addigra valójában a sorskérdések már eldőltek. A területfoglalásokkal, a nemzetiségi igények katalizálásával, a széleskörű liberális értelmiségi (és egyes kutatások szerint a nagypáholyokon keresztül meglévő elit-) kapcsolatokon keresztül a nyugati döntéshozókat sikerült minden tekintetben meggyőzni az új berendezkedés jogszerűségéről és helyességéről, a magyarsággal szembeni súlyos retorziókról.

Ugyanakkor az évforduló arra is hív minket, hogy tényleg szembenézzünk azzal, miért is szenvedett végérvényesen vereséget a világ egyetlen apostoli királysága a világ liberális eszmeáramlataival szemben. Az első reflexiók a korszakban, így kiemelkedő módon Szekfű Gyula és Bangha Béla fogalmazták meg, hogy a nyugati hatalmak akaratából bekövetkezett tudatos nemzetdarabolás mögött talán meghúzódik az azt megelőző évszázadban bekövetkezett, hanyatlást jelentő nemzeti bűnök általánossá válása. Az ezeréves hagyományok útjáról letérve, az új ideológiák előtt hódolva, utat tévesztett a magyar politikai elit. Számos területen, így a gazdaság, a kultúra vagy éppen a politika alrendszereiben hamis célokat kergetve, hiú ábrándoknak adta át magát és belesüppedt a közjogi csatározások mocsarába. Nem volt véletlen, hogy Bangha Béla nagyhorderejű írásaiban rendszeresen felhívta a figyelmet rá, hogy a nemzeti hivatás betöltéséhez elengedhetetlen az önvizsgálat, a bűnbánat, majd a nemzeti összefogás. És igen ez az önvizsgálat szükséges ma is a történészek részéről és a közvélemény körében is ahhoz, hogy előre tudjunk nézni. És ha megtesszük, az még semmilyen módon nem kérdőjelezi meg a békerendezés elhibázott voltát, nem indokolja annak súlyosan torz intézkedéseit, nem teszi semmissé annak diktátum-szellemét és nem magyarázza, hogy a győztes hatalmak miért nem tudtak még saját ideológiájuknak sem megfelelni, amikor éppen Magyarország esetében hagyták figyelmen kívül az önrendelkezést és a népakaratot.

Összetett okok, melyek súlyos traumához és még komolyabb geopolitikai következményekhez vezettek, hiszen a szétszabdalt, önmagával meghasonlott és egymással viaskodó Közép-Európa így előbb Berlin, majd Moszkva érdekszférájába taszíttatott és száz évvel ezelőtti békediktátum egyértelműen hozzájárult mind a második világháborúhoz, mint a vasfüggöny borzalmaihoz. Ezért volt igaza Bibó Istvánnak, amikor azt írta, hogy Trianon igazságtalan, átgondolatlan, szűklátókörű és ostoba volt. És épp ezért alapvetően fontos lenne, hogy politikai érzelmektől és ideológiáktól mentesen tudjuk megérteni mindannyian, hogy a száz éves békediktátum ugyanolyan közös traumája és tragédiája nemzetünk egészének, mint a nyilas vérengzések, a shoá, a cigány-holokauszt, a kommunista terror és a gulág.

A múltfeldolgozást nagymértékben nehezítette, hogy annak állomásai, meghatározó stációi sokáig nem alakulhattak ki. A két világháború közötti időszakban – érthető módon – csak a revizionizmus különböző koncepciói, a Szent István-i állameszme feltámasztásának törekvései voltak jelen. Majd ezt követően a hallgatás és a bűnös nemzet narratívája lett a meghatározó. Végül a következmények, az elszakított nemzetrészek szenvedéseinek, az ellenük elkövetett súlyos retorzióknak az agyonhallgatása volt jellemző a Trianon-kérdéskör kapcsán. Egészen a rendszerváltoztatásig alig beszélhettünk a határon túli magyarság ügyéről, így a trauma feldolgozását sem sikerült előmozdítani. A valós feloldásban pedig a szimbólumokon és hangzatos szavakon túl ma is csak az igazi nemzetépítő munka vihet bennünket előre. A nemzet egészében gondolkodva, a nemzeti és keresztény/keresztyén összetartozást segítve kell a trauma feldolgozásának útján haladnunk. A határokat nem tudjuk elmozdítani, a történelmet nem írhatjuk át, de meg kell tanulnunk, hogy nincsenek határon belül és kívül élő magyarok, hiszen egy magyar nemzet van, melynek a Kárpát-medencétől az Amerikai Egyesült Államokig és Ausztráliáig minden magyar a tagja. Az ország belső építése és a nemzet egészében való gondolkodás segítheti Trianon valós és gyakorlati meghaladását. Az elmúlt harminc évben megerősödve, immár közép-európai összefogásban gondolkodva, széles gazdasági együttműködésre alapozva ezzel a tudattal tekinthetünk a jövőbe. Mindig a következő generációkra is gondolva, a magyarság megőrzése, megerősítése, lélekben való egyesítése a küldetésünk.

Dr. Zachar Péter Krisztián

×

Képgaléria

Previous Next

Bezár