Vitézi Rend

A Kárpát-medencei Vitézi Rend hivatalos honlapja

Mint arról korábban beszámoltunk, megnyílt v. Bognár Imre Tivadar és társai fotókiállítása Győrött. A képek és a kiállítás hangulatát szedte össze pár gondolatban v. Demeter György. Fogadják írását szeretettel! A Vitézi Rend  fotóművésze hamarosan megnyitja új, állandó tárlatát is az interneten, melyet pár nap múlva elérhetővé tesz, az oldalsávon található bannerre kattintva.

Fénytörés – 2017. május. v. Bognár Imre  és fotóstársai kiállítása a győri József Attila művelődési házban (Győr, Móra F. tér 1 sz.)

Kis késéssel ugyan (május 2-án volt a megnyitó), de annál nagyobb érdeklődéssel léptem be a kiállító terembe.

Szemében pajkos mosollyal, a soha meg nem alkuvó, kitartó és mindent túlélő háborús veterán köszön rám, mintegy tiszteleg – a szemközti falról. Fiam magyar érettségi témái jutnak róla eszembe – boldogság és humor, bármilyen nehéz helyzetben, ezt vallotta élete során a nemrég elhunyt Placid Atya is, aki vallomásaiban elmeséli, csak derűsen, az élet apró örömeit észrevéve, a remény és a hit erejével tudta élve átélni a szovjet fogság nehéz napjait.


Otthon hagyott családot, gyereket, hogy a halállal dacolva megvédjen mindent, ami számára szent és az egész világot jelenti: hazát, szülőföldet, házat, a nemzet becsületét.

Lehet, hogy nem véletlen, már első ránézésre kiszúrtam a vitéz öregembert. Így néz ki ma, egy valamikor életerőtől duzzadó, nagy terveket megálmodó és merész, vitéz tettekre kész ember.

Nem messze tőle, a mindennel dacoló természet jelképe, a szárazságtól megrepedt föld közepén, a  lefolyó szélén  megkapaszkodó virág, mely mindent túlél.

Mellette az elmúlás jelképe a száraz falevél, melyet elmos az eső. Az eső, mely valamikor életet és reményt adott, most elmos, belevisz a mindent elnyelő lefolyóba.


De mindjárt előtörnek az emlékek, ezek az emlékek maradnak neked, ha megöregszel, ebből élsz, ebből merítesz erőt és kitartást, míg napokat ad az Úr, hogy küldetésed befejezd. A többinek már nincs használható értéke – kitűntetések, anyagi javak, a csalóka, földhöz kötő anyagi világ kellékei. Eljő az idő, hogy ez, mind – mind fölösleges kacattá válik számunkra. Csak az számít, amit tettél, aminek súlya van és maradandó. Amiért mindig is emlékezni és felnézni fog rád az utókor.

S az első emlékek, melyek eszedbe jutnak, a háború utáni nehéz gyerekkor, mikor cipő nélkül, maszatosan, annak is örültél, és feldobta a napodat, ha valakitől kis sütemény, elemózsia került a kezedbe.

A háborút kirobbantó háttérhatalom, számára, csak egy jól megrendezett színdarab a világégés, a színház mindent elfeledtető kellékei mögül mit sem érezni, érzékelni a külvilág történéseiből.

Nem jut el idáig az elesett férjeket sirató anyák zokogása, szívbe markoló fájdalma.

Az ismeretlen, kócos szőke kislány ragyogó szeme, a lélek tükre, melyből az ártatlanság és az önzetlen szeretet tükröződik vissza. Ott áll, összekuszált hajszálaival, belenéz a világba. Még nem érzékeli az élet nehézségeit, játékosan, hanyag módon, az élet természetes, sajátos módján hirdeti, mi nők vagyunk a nemzet értékeinek őrzői, a jövő nemzedék felnevelői…

Szemben női akt, a kiteljesedés, a természetes női szépség, az anyaság, a férfiúi vágyak megtestesítője.

Kislányok, fiúcskák, gyönyörű nők, odaadó, példásan helytálló anyák. Akikért érdemes küzdeni és túlélni.


Közben híd, amely összeköt, vagy elválaszt. Mindkét lehetőség választható. Egységben az erő, ezt jelentse nekünk a híd, ne a lelkünk, sorsunk köré épített átléphetetlen határt. Évezredes turáni  átoktól szabadulva, találjunk végre egymásra, együtt menjünk a hídon, mely a reménybeli, immár lassan valósággá váló szebb jövőbe vezet. Ha tovább is csak ellenségként, ellenfélként kezeljük egymást, összedől a híd alattunk és végleg elsodor a zavaros, őrjöngő, hömpölygő ár. Eltűnünk a történelemből. Nagy kár lenne érte.

A Velencében csónakázó, szabad és boldog emberek kívülről szemlélik a jobbról látható bíróság épületét, balról a börtön falait. Az a legbűnösebb, aki ki meri mondani az igazságot. Aki harcolni is tud és akar érte. Lehet, hogy nem úszik az árral, csak sóvárgó szemekkel tekint a boldog, szabadon csónakázó párokra. De ő tudja: az idő, a kitartás, az erkölcsi tartás meghozza a gyümölcsét. Forog a kocka, a nehézségek arra valók, hogy megerősítsenek a hitünkben.

Az égboltot tartó oszlopok. Jó erősek, hogy ne szakadjon ránk megint az ég. Középen mindenkinek ketyeg az óra. Ennek is annak is telik az ideje, de nem mindegy hogyan, és nem mindegy mit tartogat számunkra a ketyegő, mindegyre az elmúlásra emlékeztető szerkezet.

Nem csak megyek az árral… Mert marad valami utánam, nem csak eltűnök, és örökre elkukkanok a lefolyóban.

Odébb az unokák rácsodálkozó és játékosan kukucskáló tekintete, ahogy látják lelki szemeik előtt a megálmodott jövőt, a nagyapák álmait, melyeket ők hivatottak beteljesíteni. Kiássuk a nemzet elhantolt álmait – hogy valósággá váljon minden, amiért érdemes élni!

Kíváncsian nyitom ki az emlékfüzet fedőlapját, s ott, az első oldalon papírra nyomtatott vers. Üzenet a mának s az utókornak:

Olyankor ott van Isten,

Amikor indulnom kell,

Mert Ő tudja.

Tudja, mikor kell indulni,

hova kell menni.

Azt is tudja, hogy mikor kell megállni.

Nekem kell tudni, hogy mit kell csinálni,

Valami szépet, maradandót, időtállót.

Melynek nem árt az idő vasfoga,

Mielőtt végleg felmegyek oda…

Valami hajt belülről.

És én megyek…

 

v. Demeter György

Fotó: v. Bognár Imre Tivadar

Az oldal sütiket használ. Ha nem tudja, mi ez, kérdezze azt az EU bürokratát, aki ezt a figyelmeztetést előírta. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás