Vitézi Rend

Történészként nagy érdeklődéssel vettem kezembe a fenti könyvet, mert érdekelt, hogy miképp látja a magyarság múltját és a sztyeppe történelmét egy olyan ember, aki mentes a magyar történészekre nehezedő évszázados állami és ideológiai elvárásoktól.

Már a kötet első oldalain látszott, hogy egy olyan művet vehettem kezembe, ami áttöri azokat a tabukat, amik meggátolják történészeinket abban, hogy a magyarság őstörténetét kutathassák. Öröm volt látni a múltbéli sztyeppe népeinek pulzálását, egybeolvadását és szétválását, és a kulturális egymásra hatását. Jó volt megismerkedni az alapvető orosz szakmunkák (Lev Nyikolajevics Gumiljev) szemléletével.

Mint tudjunk, honfoglaló magyarjaink magyar és türk (török) nyelven beszéltek. 7 törzsünk közül 2 volt magyar (Nyék és Megyer), és 5 török a neve alapján, nem is szólva a csatlakozott török nyelvű kabarokról.

Itt kell megjegyeznem, hogy a magyarság finn-ugor származása igen csak kétséges László Gyula megfigyelése alapján, ugyan is, ahogy távolodunk a magyar törzsek régészetileg ismert szállásaitól, úgy csökken az állítólagos nyelvrokonainknál a közös szókészlet. Ez pedig azt mutatja, hogy a magyar a fő nyelvi közeg, míg állítólagos finn-ugor rokonaink a mi szavainkat vették át, kölcsönözték saját nyelvükbe. Tehát nem létezett közös finn-ugor alapnyelv, hanem csak a magyar nyelv létezett és ez adott át más népeknek és más nyelvű csoportoknak kölcsönszavakat. (Arról már ne is beszéljünk, hogy orosz kutatók kimutatták, hogy a sztyeppe és erdőhatár máshol volt, mint ahová a finn –

ugoristák feltételezik. Ahol volt, ott pedig más ismert népek éltek. De a feltételezett finn-ugor őshazában hiányzik annak a népességnek a régészeti anyaga is, ami állítólag túlnépesedve előidézte a finn-ugor vándorlást. Röviden, az állítólagos finn-ugor őshaza szinte néptelen terület volt.)

Szaginbek Turszynov kiválóan bizonyítja, hogy nyelvünkbe milyen régen és milyen fontos török szavak kerültek be, evvel is bizonyítva őseink török gyökereit.

Jómagam úgy vélem, hogy a magyarság esetében oktalanság egy őshazát keresni. A magyarságnak minimum két őshazája volt, mivel minimum két etnikum keveredése árán jött létre. Az egyik nép a magyar, míg a másik a türk (török). A két csoport pedig valahol az Észak-Kaukázus – Kaszpi-tenger vidékén válhatott testvérnéppé (Türk Kaganátus, Kazár Birodalom), hogy aztán ezt a szkíta hagyományokra visszamenő vérszerződéssel pecsételjék meg Etelközben, kevéssel a magyarság Kárpát-medencébe érkezése előtt. (A vérszerződés szokása a mongoloknál is ismert volt.)

Én azt sem tartom kizártnak, hogy a magyar törzsek eredeti lakhelye valahol a Észak-Kaukázus – Kaszpi-tenger vidékén volt (bár ez eretnekségnek számít), és onnét vándoroltak tova az időjárásnak, illetve a politikai helyzetnek megfelelően a széles sztyeppei térségben. És ezen vándorlásaik során találkoztak a különböző török népekkel.

A kötet szerzője kiválóan érezte meg, hogy egy nép őshagyományait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mondáink szkíta – szarmata- alán- jazig- jász és hun alaprétegeinek igen is van történelmi alapja. Ezt pedig a sztyeppe vidékének folyton-folyvást átalakuló birodalmai jelentik. Ha egy törzs, egy birodalom része lett, akkor az átvette a birodalom szokásait, és gyakran identitását is. A sztyeppei népeknél pedig szokássá vált, hogy a behódolt idegen népelem élére, az uralkodó nemzet dinasztiájából állítottak vezért, fejedelmet. Így kerülhetett a hun Attila ivadéka is a magyarság élére, és így kerülhetett nemzettudatunkba a szoros hun rokonság. (Anonymus és Kézai a főúri nemzettségek történetét írta meg, és csak közvetve a nép történetét.)

A kötet a sztyeppe vidékét olyan mozgalmasan mutatja be, ahogy az megtörténhetett egykor, nem pedig olyan szárazon, ahogy azt felénk tanítják. Egybeolvadnak és szétválnak a törzsek, népek és az így létrejövő etnikai és kulturális keveredés hatására jönnek létre új népek és kultúrák. Ezek a folyamatok alakították ki honfoglaló őseink identitását is, illetve ezek alapján vélték őseinket az arabok és a bizánciak türköknek. De ugyan ezen folyamatok tették lehetővé azt is, hogy magyar identitású törzsek maradjanak a sztyeppén (talán a Kürt és Gyarmat törzsek töredékei) akkor is, mikor a többség rég beköltözött már a Kárpát-medencébe.

A kötet igen figyelemre méltó része a felénk alig hangoztatott tény a kunok és az orosz fejedelmek között megkötött házasságok sorozata. Ebből is látszik, hogy a katolikus egyház által oly sokszor pogány és barbárnak titulált kunok, nem is voltak olyan barbárok, és csak istentiszteleti formájuk és sztyeppei életvitelük tette őket az egyház szemében barbárrá. Épp úgy, ahogy a muzulmánok 1099 óta barbárnak tartják a keresztényeket. Vagy ma, ahogy a keresztények barbárnak tartják a muzulmánokat hitük és törvényeik miatt. Noha ezek a törvények igen közel állnak a régi keresztény értékrendhez, ahhoz, amelyet tönkretett a liberalizmus szelleme.

Nagy figyelemmel olvastam a kuman név és népről írottakat. Nekem is új volt, hogy a kuman, kipcsak, polovec és kun népnevek ugyan azt a népességet jelölik. A kipcsakok részt vettek a Türk Kaganátus megalapításában, habár, mint a kötetből megtudhatjuk, erősen különböztet etnikailag a türköktől.

A kipcsakok antropológiailag ugyan is európai népesség volt, noha Ázsiában éltek.

Számomra igen érdekes volt, hogy a kipcsák és besenyő törzsek keletkezéséből jött létre a kun népesség. Azért is olvastam kiemelt figyelemmel a kunokra vonatkozó részeket, mert nagyszüleim egyike révén nekem is kun felmenőim vannak. Mégpedig pont a kötetben említett Alas (Olas) nemzetségből. Ezt a törzset IV. Béla a Nagykunság területén telepítette le, és központjuk Kolbaz volt, Karcak közelében, de fejedelmi családjukat (nemzetségüket) a király távolabb, Gömör – Kishont vármegyében telepítette le. Itt éltek az úgynevezett kun Maroti nemzetség tagjai, amely nemzetség egyik települését Kolbaz-nak írták az oklevelek. Ezért is lehetett őket azonosítani. Én, nagyszülőm révén e kun Maróti (Maróthy) nemzetségből származom.

A kötet kiemelkedő, bár ki nem mondott következtetése, hogy ugyan ismert a népvándorlás ténye, de ez nem jelenti azt, hogy minden elvándorló népesség ürességet hagyott maga után. Mindig voltak elvándorlók, de voltak helyben maradó behódolók is, miáltal a sztyeppei térség a népek és törzsek olvasztótégelyévé vált. Ez által, szinte minden sztyeppei gyökerű nép rokona egymásnak. És ezt nekünk magyaroknak jó tudnunk. Mert a mi rokonaink nem a képzelet világa szülte finn-ugorok, hanem a türk népek. A magyarság e népeket magába ötvözte, és mindmáig hordozza magában génjeiket. Talán nem véletlen, hogy a türk népek, besenyők és kunok folyton-folyvást érkeznek hazánkba.

Sajnos hazánkban alig ismert tény a mai kun közösségek összetartozásának jelenlegi alapja, mármint az, hogy ők földjeiket közösen váltották meg a Német Lovagrendtől 1745-ben. Sajnos, ez a tény a mai magyar köztudatból, a kun településeket leszámítva, szinte teljesen kikopott. Tehát, az, aki a fenti kötetet forgatja, hazánk történelméről is megtudhat olyan ismereteket, amiket iskolánkban nem tanítanak.

A kötet érdekes fejezete az, amikor a magyarok szerepét taglalja az orosz kommunista állam kialakulásában. Érdekes, mert ez is a magyar történelem része, méghozzá olyan része, amely hazánk életét több mint fél évszázadig erősen befolyásolta. A kommunista rendszer és annak hatásai, hazánkban ma az egyik legvitatottabb kérdés, épp úgy, mint hazánk viszonyulása a II. világháborúhoz és az úgynevezett felszabaduláshoz.

A kötet kiemeli a kazah harcosok hősiességét Budapest ostroma során. Ez természetes kazah szemszögből nézve. De ettől még magyar szempontból Budapest ostroma katasztrofális történelmi sorscsapás. Kazah és orosz szemszögből nézve Budapest ostrománál ők hatalmas véráldozatot hoztak azért, hogy fővárosunk ne pusztuljon el még jobban, és azért, hogy minél kevesebb legyen a civil áldozatok száma. Ugyan is kevesen tudják, és épp ezért jó, hogy a kötet meg is említi, hogy az orosz hadvezetés Budapestet nem akarta megsemmisíteni annak történelmi értékei miatt. Ezt azért fontos kiemelni, mert az angolszászok szorgalmazták Budapest eltörlését a föld színéről, és ezért is indítottak Budapest ellen terrorbombázásokat. Ok, Budapestnek olyan sorsot szántak, mint Drezdának. Az oroszok viszont inkább a részükről nagyobb emberáldozatokat követelő utcai harcokat választották. A halott katonák emlékét pedig ápolni kell, mert a katonák legtöbbje nem önszántából jött ide, hanem felettesei vezényelték harcra, épp úgy, mint ahogy az történt a magyar katonákkal is orosz földön. A háború során fogságba esett, és Kazakisztánba került magyar hadifoglyokkal történő emberséges bánásmódért pedig köszönettel tartozunk.

A második világégés óta, ha lassan is, de egyre jobban kiépülnek a kapcsolatok Kazakisztán és hazánk között. A kapcsolatok fejlődése két testvéri nép között pedig talán természetes is. Egymás jobb megismerését szolgálják az olyan kutatók, mint Szaginbek Turszynov, vagy Mándoky Kongur István (Atlan). Mándoky Kongur István ahhoz, hogy a sztyeppe világát tanulmányozhassa, közel 30 nyelvet megtanult, köztük a kazah, kirgiz, krimi és kazáni tatár és karacsáj nyelveket. Kutatásait gyakran álnéven Bektur András-ként publikálta. Nem csoda, hiszen kutatásai szembe mentek a hivatalos „tudományos” nézetekkel. Például hivatalosan háromszáz török kölcsönszó van a magyar nyelvben. Mándoky Kongur István már a mongóliai kazahok között végzett kutatásaik során ezret talált. Igen jó volna kutatásait jobban is megismerni. Hazánk e kiváló nyelvésze és etnográfusa kiváló méltatást kapott a kazah és magyar nép testvériségét feldolgozó, általam most ismertetett kötetben.

Mint a Kárpát-medencei Vitézi Rend főkapitánya számára, külön örömet jelentett, hogy a sorok között régi ismerőseim is feltűntek, úgy mint Ajsa (Makszumküzi Ongajsa – Mándoky Ongajsa) és második férje, vitéz Vad Bajandur László, aki a Kárpát-medencei Vitézi Rendtartomány kormányzója volt egykor. Ezen vitézi csoport működik ma Kárpát-medencei Vitézi Rend néven.

A kazah és magyar nép testvériségét kiválóan fejezte ki 2007-ben a Kazah Köztársaság elnöke Nurszultan Abisevics Nazarbajev: „Európában a kultúrát tekintve nincs a kazahokhoz közelebb álló nép, mint a magyar. Mint ismeretes, a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak, azaz a magyarok leszármazottjának tartja magát. A magyar kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar törzsből származó kazahok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Mindez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlődésének.”

E zárógondolattal ajánlom a kötetett olvasásra mindazoknak, akik érdeklődnek hazánk történelme után, és akiket érdekel, hogy honnét ered népünk, kik a mi valódi rokonaink, milyen élet is zajlott egykor a sztyeppén.

 

v.G-ns.g. Rihmer Aurél

A Kárpát-medencei Vitézi Rend főkapitánya

történész

 

Budapest

2017-01-19